Magyar
Az én színházam

A Kossuth - díjas táncművésszel a MOM-ban találkoztam, ahol a Viva Verdi! című új táncjáték próbái folynak. Amikor az irodájába lépek, a művész úr éppen a kutyájáéval játszik. Nem mondom, Bobi szép darab, legalább hetven kiló, és olyan a képe, mintha mosolyogna. A gazdája kicsit gondterheltebb, de amint elkezdünk beszélgetni, mintha oldódna a fáradtsága.

Kicsit kényelmesre veszem, terveim szerint csak egyetlen kérdést tennék fel. Mi az, amit megőrzött, amit áthozott a gyerekkorából? A hagyományokra gondolok, amelyeket a nagyszülőktől, a szüleitől látott.- A szeretet. Úgy gondolom, hogy minden ember életében meghatározó, hogy honnan jön.Nálunk a családi élet nagyon érdekesen alakult. Egészen kilenc éves koromig a Hajós u. 27 -ben, egy négyszobás lakásban laktunk. Méghozzá úgy, hogy apukám, anyukám egy szobában velem, a másikban a nagynéném, nagybátyám, két unokatestvérem, a harmadikban a nagypapa, nagymama, a negyedik pedig ki volt adva két albérlőnek. Ez az ötvenes évek eleje, amikor is hihetetlen szegénység volt. Kényszerű összezártságban éltünk, de ugyanakkor ez hihetetlen egymásrautaltságot is jelentett. Megtanultunk odafigyelni a másikra, segíteni azon, akinek éppen szüksége volt rá. Van egy pár dolog, amit nem tudok elfelejteni.

A mai napig kitörölhetetlen erővel él bennem, hogy nagyapámat megműtötték, kivették a fél gyomrát. Különben úgy nézett ki, mint egy igazi magyar úr. Fleischer Mór úr - mert így hívták - pödört bajuszú, kék szemű, erősen vallásos ortodox ember volt. Ebben a szegénységben, betegségben karácsony előtt mégis ott ült mínusz tíz fokban a kapualjban és árulta a fadobozokat, amiket a nagynéném festett. A másik, ami eszembe jut a nagyszülőkről, hogy amikor lázas voltam, mindig átkerültem az ő szobájukba. Nagymama ült a girbe - gurba kanapén, simogatta a lábamat és mesélte az ótestamentumi történeteket. Mózest, Józsefet. A nagypapa, amikor egészséges voltam, és többnyire ez így volt, minden szombaton elvitt a Dessewffy utcai zsinagógába, ami tulajdonképpen egy imaház volt. Mint kisgyerek döbbenten figyeltem, hogy mindenki milyen öreg körülöttem, és én valahogy mindig féltem, nem értettem, miről imádkoznak, de átéreztem, hogy sok benne a szomorúság. Mi jut még eszembe a gyerekkorról? Volt nekem egy olyan édesanyám, akiről azt mondhatnám, hogy a legtöbb nehézséget, és a legtöbb szerencsét jelentette számomra. És ugyanazzal a dologgal érte el mindkettőt. Mert az édesanyámtól körülbelül ezer emberre való szeretetet kaptam. Szeretetének nem volt határa, és ez a bőven mért érzés meghatározza az egész életemet. Ettől én gazdag ember lettem már kiskoromban. Ez a gazdagság tesz képessé arra, hogy még 54 évesen is képes vagyok táncolni, képes vagyok elsősorban művészileg, de emberileg is másoknak adni. Mivel egy hadseregnyi szeretetet kaptam, úgy érzem, engem ez arra kötelez, hogy átadjam azoknak, akiknek kevesebb jutott. A szokások értelmében nem vagyok vallásos. Ha egy -egy ünnepre meghívnak, elmegyek és abszolút érzem minden hangulatát. Úgy vagyok mélyen hívő, hogy keresem az Istent mindennap. És ez nem ünnephez, szokásokhoz kötődik, hanem ott van az ember minden megnyilvánulásában, a munkájában, a szórakozásban egyaránt. Fontos nekem, hogy az Isten szeretetét kivívjam. És nem a külsőségekben, amelyekben persze nagyon sok a szépség, megható rítus. De amire nekem szükségem van, és amiben igazán hiszek, az a mindennapi szeretetet.

- Bocs, de van egy második kérdésem is. Szokott imádkozni?

- Egyetlen zsidó imát sem tudok. Pedig anyukám nagyobb gyerekkoromban sokat vitt a Dohány utcai zsinagógába. Azért mentem vele szívesen, mert az édesanyámat imádtam, és ahogy ott énekelt csodálhattam a hangját. Hihetetlen boldogság volt, hogy együtt lehetek vele. Egyszer azt mondta: „Ivánka, legyél jó, dolgozz jól és meglátod minden jó lesz.” Én megpróbálok jó lenni, megpróbálok jól dolgozni, és nem biztos, hogy minden jó lesz, de ennél a filozófiánál a mai napig nem találtam jobbat. Egy szó, mint száz, az lehet, hogy nem tudok templomi imát, de tudok egy másikat. A táncimát. Három darabom van, ami zsidó témával foglalkozik. Az első a Mementó, amit a Győri Balettnél csináltam meg. Ebben sok kisgyerek táncolt, és tulajdonképpen a lágerek világát mutatta be. A másodikat Izraelben készítettem, Siratófalak címmel. Ez egy szubjektív vallomás volt arról, hogy nekem mi van a falban. Ebből film is készült. A harmadik pedig a József és testvérei, amely még mindig műsoron van, és úgy zsidó, hogy közben általánosan emberi. Nemsokára olaszországi vendégjátékra indulunk vele. Végezetül: nevezhető nagyképűségnek, amit mondani fogok, nekem nincs szükségem tolmácsra köztem és Isten között. Én direktben dolgozom., és direktben keresek. És tudom, hogy mit keresek.

Új Élet - Bozsán Eta - 2001. május