Magyar
Markó Iván tragédiája

Öt perce pontosan úgy nézett ki, mint húsz éve. Majdnem fekete haj, a homlokára tolt fekete napszemüveg, fekete ing, és – most kapaszkodjanak meg – barna cipő. Sokan azt gondolják, Markó Iván balett-táncos, koreográfus és társulati direktor húsz év múlva is pontosan ugyanúgy fog kinézni, mint öt perce.

A világ előírásszerűen a tengelye körül forog, aki tehát figyel, tudja: ebből előbb-utóbb baj lesz, közeleg a tragédia. Az egyiptomi színben Angelina Jolie mumifikáltatja magát, és komoly sikert arat, az összes Éva elhatározza, ha meg kell egyszer tennie, megteszi. Nemzeti szín: a Mephistóban egy színész felteszi a kérdést, meddig mehet el a legtovábbon túl, de nincs válasz, mert az Úr éppen a malmői színben tartja a kisujját a popzenén. Malmőből mindenkinek lesz egy kis életmentő haszna, valahogy. David Beckham, a futballipari forradalmár a Csalagúton keresztül Párizsba teszi át a londoni színt. Nem is kell megfogalmazni a nagy vállalkozásokkal kapcsolatos kötelező kérdést – mennyire aktuális Az ember tragédiája. Mindig az, mert tele van ismétlődésekkel, pozőrködéssel, kinyilatkoztatásokkal, szlogenekkel, példabeszédekkel. Az ember tragédiáját mindenki megérti, ha beleolvas vagy megnéz egyetlent színt: természetesen nem a nyitó- és a záróképet, annál kicsit többet. Olyan darabról beszélünk, aminek fontos része az eleje és a vége-főcím, de a lényegi rész a kettő között van.

fotó: Túry Gergely

Ha lesz rá idő, megkérdezzük Markó Ivánt, lehet-e elég erős a tánc anélkül, hogy például a prágai szín szereplőire ne a kezükben tartott Macintosh elrágott almájának a fénye ragyogjon. Mivel ez nem percről percre közvetítés, és van, aki szeret ide-oda ugrálni az időben, jutalomfalatként itt van Markó válasza: "Lesz ilyen kép is. Ha valaki járt mostanában az utcán, láthatta, az emberek nem a noteszukba jegyzetelnek, hanem gombokat nyomogatnak. Az ember tragédiájának azáltal, hogy több évezredet ölel át, van egy időmegkerülő része, mert amiről szól – a szerelem, akármilyen két ember között – időtlen. A férfi, Ádám, bármi történik is körülöttük a világon, szereti a nőt, Évát."

fotó: Túry Gergely

Melyik szerep fontosabb a számára? "Persze, hogy a Jóisten – mondja –, de Lucifer sokkal izgalmasabb. Irigység, tagadás, lázadás és némi szeretet is van benne."

A Magyar Fesztivál Balett Böszörményi úti székházában ötven táncos próbálja Az ember tragédiáját. A koregráfus-rendező Markó Iván, továbbá ő az Úr hangja, valamint Lucifer. Helyesebb lenne telephelyet írni, ugyanis valójában egy próbateremről van szó – megfelelő linóborítással, korlátokkal, tükrökkel, ablakokkal, körben a falakon a társulat különböző előadásain készült fotókat rakták ki, ahogy meg tudjuk ítélni: a legtöbb Markót ábrázolja –, közös öltöző a táncosoknak, egy kis iroda, ahol morog egy asztali PC. Isteni a környezet: a táncosok egy parkolóból lépnek be, vagy oda lépnek ki, a szemük előtt a Telemedia komor helyiségei, ahol szintén a hátralévő idő lerövidítésével kapcsolatos tevékenység folyik.

 

Útközben megfogalmaztuk a tulajdonképpeni első kérdést, ami egyben a legeslegjobb kérdésünk, olyan jó, hogy mélyre igyekszik hátulról behatolni, ám valójában szemtől szembe is működhet, annyira megadja egy beszélgetés tuti hangulatát; fel lehet tenni nemcsak Markó Ivánnak, hanem Steven Spielbergnek, Stephen Hawkingnak és Lionel Messinek is: "Igaz-e, hogy a nagy művészek a lehető legközelebb vannak Istenhez?". De ezt majd később. Bármilyen furcsa is, a Nagy Művész – Az Önök Hűséges Krónikása felállás sem rögtön úgy indul, hogy mondja már meg, mi a véleménye a nagy mű szerkezetéről meg arról, hogy az eredeti változathoz képest 4857 vagy mennyi korrekciót hajtottak rajta végre, most pedig melyik formátum kap helyet. Lehet, hogy a Tragédia volt az első mű, amibe, hogy korról korra játszható maradjon, beleavatkozott az irodalmi szépségipar?

A direktor a szobájában lesföl jár és dohányzik. – Miért dohányzik annyit? – kérdezi vádló és álszent módon a hvg.hu, megállapítva, hogy a közelében egy Nemzeti Dohánybolt príma üzletmenetet vinne.

Markó nem tárja szét a karjait – széttárt karokkal nem lehet dohányozni –, nem néz az égre, hanem azt mondja: így alakult. "Eddig az van, hogy nem okozott problémát, nem köhögök, nem lassultam be, az pedig jó, hogy nincs állandóan ehetnékem." Ráadásul az állandó telefonálásához kell a cigaretta, éppúgy, mint a kávéhoz. A direktor a színházzal beszél bizonyos molinó kihelyezéséről, beszél a zeneszerzővel, akivel már a Mózesben is együtt dolgozott, hogy ide kéne még valami, mert a zenének faltól falig kell tartani. Nem nagyon zökken ki a munkájából, csak egyszer, amikor beront a szobába Dönci, a puli, hozza a pórázon a gazdáját is. Markó Tündérbabának nevezi, mármint a pulit.

Mit gondol, hangzik a kérdés: ideális életkorban tudja színre vinni a Tragédiát? A kérdés valójában azt firtatja: idegileg, fizikailag minden stimmel-e, mert elég sok év elmúlt, viszont kevesebb van hátra. Elvben a Tragédia az érett, tapasztalt férfiaknak való, akik aztán mindenféle összefoglaló, hasznos útravalóval terhelik meg a darabot.

"Ez a vég –- mondja Markó –, valószínűleg nincs folytatása a történetnek. Nem fogok meghalni, csak az biztos, hogy más dolgom lesz. A többiekkel együtt, vagy külön alakítani fogjuk a földi életre való szerepeinket. Még nem tudom, ki mit fog érezni, csak azt, hogy szolgál tovább. Hogy mi ez a szolgálat? Kinek szakma, kinek hivatás, kinek a templomban zajlik, kinek a piacon."

Markó 67 éves, illetve nemsokára annyi lesz. Ennek nincs különösebb jelentősége egy balettművésznél – pontosabban: bizonyos balettművészeknél nincs, mások már jóval nem öregebben is rokkantnak tekinthetők –, orosz nők még nyolcvanéves korukban is emelgettették magukat, és van a túlteljesítésről sok magyar példa is. Markóban inkább az a meghökkentő, hogy nagyon stabilnak tűnik. A hvg.hu egyáltalán nem kérte, de ő felajánlotta, hogy fogjuk meg a combját. Megtörtént, az izmok rugalmasak. Érdeklődünk aziránt, egyetért-e azzal, hogy ma elég nehéz gondoskodni a megfelelő minőségű élet alapvető dolgairól. Gondolunk az étkezésre, a függőséget okozó dolgok bevitelére (kávé, cigaretta, alkohol), az utazásra és a hazudozásra, szóval mindenre, amit szemét formájában magunkba tömünk, majd emésztés után szemét formájában visszaadunk.

A válasz benne van a Tízparancsolatban, mondja. "Nem könnyű megtartani, mondjuk azt, hogy a ne paráználkodj a legnehezebb – de attól, hogy nem könnyű, az alaptételek még igazak. Ne lopj, ne ölj, a felebarátod ellen ne tégy hamis tanúbizonyságot. Nem az minősít egy embert, hogy betartja, hanem aki tudja és megpróbálja betartani.

Markónak – lehetőség szerint a külvilág kizárásával – egybe kell tartani magát meg a társulatot, mert néhány nap múlva, egészen pontosan május 24-én bemutatója van: Az ember tragédiája a Pesti Magyar Színházban. Azért éppen ott, mert a mester szerint ott születtek a legendás előadások, a falakból árad a Tragédia csodálatos színészeinek szellemisége, ami megható és megkapó. A néhány nap múlva olyan időszámítás, ami megszünteti a valós időt. Akik benne vannak a darabban, azzal a szorongó érzéssel kelnek és fekszenek, hogy még semmi nincs a helyén, félkész állapotban van, a zene nem jön takkra, a jelmez szorítani fog ott, ahol leginkább gátolja a mozgást. Markó viszonylag nyugodtnak látszik, bár nem tagadja: nem nagyon tud nyugodtan ülni a fenekén. "Utálok ülni, megőrülök, ha le kell ülnöm, egyszerűn gyűlölök ülni." Ezt egyáltalán nem idegesen mondja, hanem tényszerűen.

A legfurcsább az, hogy nincsenek teátrális mozdulatai, a gesztusai sem olyanok, amilyeneket egy civil egy balett-táncossal kapcsolatba hoz. Amikor belép a táncterembe, majdnem minden véget ér, ami addig tartott, a napi rutinban nélküle működik: a bemelegítés, valamelyik részlet gyakorlása. Egyszer a Táncművészet című lapba, de még az is előfordulhat, valahol máshol egy nem civil leírta, a táncosok a bemutató előtti időszakban egyre szótlanabbá válnak, egyre takarékosabbak a mozdulataik, a testük teljesen bezáródik.

Így van ez? Negyvenhat évnyi profi táncos múlt birtokában nyilván arra a válaszra lehet számítani: ez nemcsak igaz, hanem jól is hangzik. Markó azonban azt mondja: "Minden mozdulat, az összes fontos tevékenység a balett-terem harminc négyzetméterére korlátozódik. A táncosaim fantasztikus emberek, mindent megtesznek egymásért és persze magukért is. A legfontosabb, amit tudnak, hogy amikor megszületsz, azzal elkezdesz valamit, és innen csak az a kérdés marad, adni akarsz vagy kapni? Az igazság és az ítélet a jóistené, nekünk, esendő embereknek egy lehetőségünk van, az őszinteség."

Passz – mondja, hiszen azt gondolja, most valami mindenki számára használható üzenetet adott át. Pár éve a Mózesben ugyanezt már megfogalmazta. Úgy tűnik, Markó csupa nagy struktúrában tud gondolkodni. Hol van már a Tűzmadár szólója, amikor mintha egy furcsa természeti jelenséget kellett volna leírni, olyasmi is elhangzott, nem is egyszer: Markó felmelkedik a színpadról, repülni kezd és úgy tűnik, soha nem fog földet érni.

De földet ért, azzal a tanulsággal, hogy nem lehet folyamatosan repülni. Először is van egy gyerekes, illuzórikus fixációja az alkotás fontosságát illetően. Ez valószínűleg művészi megközelítésben azt jelenti, annyira jó vagyok, hogy bármit meg tudok csinálni. 10 Nagy Művészből 9 azt gondolja, a világon az ő koreográfiája szerint mennek a dolgok. Vagy ha nem úgy mennek, majd rádolgozik, és ezt követően úgy fognak menni. 10 nézőből 9 azt gondolja, a művészet ihletből és pénzből áll, az utóbbi 90 százalékban fontos. A Magyar Fesztivál Balett kapott 130 milliót. Az újságírók mindig udvariasan megkérdezik Markót, mi van a 130 millóval.

– Mi lenne? – kérdezi Markó, majd odasétál a fénymásolóhoz, elővesz az A4-es kötegből egy famentes, tehát nem elég fehérszínű papírt, amire nyilván most valami fontos dolgot le akar írni, de vagy nem akar, vagy meggondolta magát, és csak ezt mondja, amit a Klubrádióban is: "Ezzel az egy szar papírral is el kell számolni. Mellesleg két változat tartja magát. Az egyik szerint elutaztam Monte Carlóba, ahol a pénz egy részét feltettem a rulettre. Miután vesztettem, a maradékot elkur...tam... elcsajoztam. De még mindig maradt egy kevés, amivel eljuthattam Las Vegasba kicsit korrigálni. Viszont ott is vesztettem, úgyhogy állampénzen hazaosontam. Az igazság ezzel szemben az, hogy 50 embernek adok fizetést havonta, befizetem a járulékokat, ennek a próbateremnek a félmilliós bérleti díját, méghozzá határidőre. Az ember tragédiája produkció 30 millió forintba kerül, ami mellesleg egy nagy fővárosi színház egy bemutatóra jutó díszletköltsége. Világos, miből jön össze a 30 millió? Originális zene készült hozzá, jelmezek, díszletek.



A táncosok mindent tudnak Markóról, és Markó, aki szintén mindent tud a táncosairól azt kérdezi: "Mi az első, amit egy civil megnéz egy táncoson?". A válasz az, hogy természetesen a vádliját. Ő azonban nem castingol, hanem szembenézést tart. "Nem szereplőválogatás van, hanem szembenézés. Ők rámnéznek és mindent tudnak, én rájuk nézek, és mindent tudok róluk. A CV bele van írva az ember szemébe. Ez megváltoztathatatlan, bármi mást ki lehet javítani.

fotó: Túry Gergely

Markó és a Magyar Fesztivál Balett Az ember tragédiája című előadása a hagyományos 15 szín helyett 16-ból áll. A koreográfus nem szívesen beszél a tizenhatodikról, mindössze azt hajlandó elárulni: nevezzük a Megegyezés színének, ahol az Úr és Lucifer utolsó mondata ugyanaz. És akkor a beígért kérdés: közelebb vannak-e a nagy művészek istenhez? Markó azt mondja, a művészek a semmiből csinálnak valamit, szóval: így igen.

(Madách Imre: Az ember tragédiája. Tánszínházi adaptáció 16 színben. Koreográfus-rendező: Markó Iván. Pesti Magyar Színház, bemutató: május 24. További előadások: május 25., 28., 29., június 2., 3.)

forrás: HVG