Gyerekfejjel még nem ismertem azt a mondást, hogy „soha ne mondd, hogy soha”.

Alig 30 évvel az első balettélményem után, a férjem munkájából adódóan megnéztem a Magyar Fesztivál Balett Menyegző, és Boleró című előadását. Sírt a lelkem gyönyörűségtől, amit az alatt a másfél óra alatt éltem át. Az előadás végén megjelent Markó Iván, a társulat alapítója, vezetője és mestere, a közönség pedig 15 percig állva tapsolt. Jó nekik, mert az élmény kíséri őket, akármerre lépnek fel az országban, ez élteti és hajtja tovább a Mestert.

Bevallom, sosem voltam még balettelőadáson. Biztos nagyon szép, nagyon jó - gondoltam -, de a drámát vagy a komédiát inkább verbálisan és arcjátékon keresztül értem és élvezem.

Kezdő balettnézőként, ezért egy meglehetősen egyszerűsített alapon döntöttem a Rómeó… mellett. Az egyszerű alap nagyjából két név: az egyik Markó Iváné (ez helyénvaló érv egy balett mellett), a másik pedig Verebes István (ez nem annyira helyénvaló érv, viszont olyan bizarrnak tűnt, hogy kellően kíváncsivá tett). Hát „ez” még balettozik is? Nem hiszem el.

Ráadásul a MűPA a helyszín, amelynek Fesztivál Színházában eddig még nem jártam. Most már igen. Végre még egy „nagyszínház”, ahonnan az utolsó sorból is ragyogóan látni a teljes színpadot. Nem lóg be az előző sorból fej, váll miegymás a 2/3-ad színpadképbe, ahogy ez a legtöbb régi színháznál működik (többek közt ezért is vagyok kamaraszínház rajongó).

Az ismertető szerint Markó Iván Shakespeare legendás szerelmi történetét álmodta a 21. századi Jeruzsálem történelmi falai közé. Mivel cseppet sem mozgok otthonosan a „balett nyelvben”, ezért, a Shakespeare tragédia ismerete nélkül nem sokat értettem volna az eltáncolt történetből. Annyit igen, hogy gyönyörű, szenvedélyes a tánc. A díszlet leginkább egy sátort idéző ponyva, amely le-fel süllyedve varázsolja elő a szereplőket. Markó nyitja-zárja az előadást. Az elején narrátor, röviden beszél, de ennyi idő alatt is érezhető a karizmája. A végén viszont nem értettem a szerepét. Verebes is eltáncolja, amit kell, nem türemkedik előtérbe. Végül is most a fiatal táncosok a főszereplők. Hihetetlen az energiájuk. Szépek, feszesek.

A zenéért meg önmagában is érdemes beülni a nézőtérre. Átütő, szenvedélyes, forrón izzó, amikor drámai. Nagyon bensőséges, gyengéd, amikor szeretet, harmóniát sugároz. Ez a klezmer és arab zene Jávori Ferenc-módra, ötcsillagos.

Forrás: http://szinhazesmiegymas.blogter.hu

Táncos, koreográfus, nagyon sok díjat nyert művész, a Győri Balett megalapítója, a Fesztivál Balett vezetője, és még sorolhatnám. De ha megkérdeznénk, szerintem ő ezt emelné ki: alkotó művész.

Több helyen is nyilatkozta már, hogy napi 24 órát táncol. "Hároméves voltam, amikor a rádió zenéjére elkezdtem táncolni az ágyban" – olvashatjuk tőle a Deluxe magazinban.

Ha az előbbi két mondatot összerakjuk rájöhetünk, hogy az úriembernek az agytekervényei is táncmozdulatokba rendeződtek az évek során. Reggel bemelegít, egész nap koreografál, és közben bemutatja a táncosoknak, mit hogyan képzel el, azután elviszi kedvenc kutyáját sétálni. Valószínűleg ennek köszönheti a mai napig meglévő fiatalosságát és fittségét.

De honnan indult? 1947-ben született Balassagyarmaton, és mint már olvashattuk, három évesen kezdett táncolni. Az Állami Balett Intézetbe felvételizett, ahonnan kétszer elutasították, mert úgy gondolták nem alkalmas táncosnak. Harmadszorra, kis segítséggel, fölvették.

Markó Iván Kossuth-díjas balett­művészt, a Magyar Fesztivál Balett társulatának igazgatóját készülő könyvéről, a Rómeó és Júlia Jeruzsálemben című táncdrámájáról, a tánc őszinteségéről, a művészi teremtés titkairól és a feltámadásról faggattuk.

– Két éve ír egy könyvet. Nem láttam a kéziratot, nehéz elképzelni, mit s hogyan ír Markó Iván, a világhírű balettművész, hiszen a balett nem a szavakkal hódít. Hogyan szólna a majdani könyv előszava?

– Az ötvenes évek elején nem volt divat zsidónak lenni. Anyai ági nagyapám határozta meg az egész család szellemi, érzelmi életét. Igen, az egész családét, mert együtt laktunk tizenegyen Budapest szívében, a Hajós utcában, egy kopott bérlakásban.1952 telén, karácsony előestéjén hatalmas pelyhekben hullott a hó. Nagyapám a huzatos kapualjban kis asztalkán árulta Márta nagynéném festett díszdobozait. De nem járt már az utcán senki, csak én húzogattam magam után kis faszánkómat a térdig érő hóban. Csodáltam őt.